Faelfek

Kelt Throál 1516. évében, Mynbruje hava 19., Veltom napján

Utazásunk 43. napján érkeztünk meg. Rögtön éreztük. A Csapás előtti tölgyeken bár érezni lehetett Jaspree áldását, az erdő nem volt olyan elvadult, mint azok, amiket eddig láttunk. 

Aztán megláttuk őket is. Fenséges, csodálatos teremtmények voltak. Gyönyörűséges elfek, akiknek a fejéből koronaként bukkant elő a fa-agancs. Volt, akin csupán kecses, antilopra hasonlító szarvacskának tűnt, és volt – én őt adeptusnak gondoltam – akin burjánzó koronaként díszelgett. Ahogy útitársunkra, Evanielre néztek, tudtam, hogy jó helyen járunk. Evaniel egy vérelf volt, aki képtelen volt újszülött gyermekét kitenni a Tüskék Rituáléjának. 

Mesélt nekünk egy helyről, ahol meg tudják gyógyítani őt. Kétkedve fogadtuk, amikor megtisztelt minket bizalmával, s ránk bízta saját és gyermeke életét és kérlelt, hogy kísérjük el. 

Ő mindig hitt. Hinnie kellett, mert ez vitte előre. Csoda, hogy a Vágyódással küszködve, mundánként szembenézett olyan veszélyekkel, amikkel mi adeptusok is nehezen küzdöttünk meg. 

A művészet bemutatás után a Lavender Ranelle tagjaiként mutatkoztak be, és az erdőbe vezettek minket. Magabiztosan lépdeltek, nem lesték a veszélyt, s Felderítő érzékeim sem súgták, hogy bármi meg akarna ölni minket, ami igen szokatlan érzés volt. 

Az erdő élt, mégsem kellett utat vágnunk, nem akadályozott az aljnövényzet vagy a lelógó liánok. Beleremegtem az összhangba, ahogy újabb és újabb dolgokat érzékeltem, sose látott állatokat, növényeket és Jaspree Gyermekeit. 

Negyed óra séta után egy liget bukkant fel, amelynek a közepén egy óriási tölgyfa állt, terebélyesen és kortalanul. A fa mögött egy hófehér mészkő épület állt, onnan siettek elő újabb Névadók. 

Egy fiatal humán lány szinte ránk sem nézve sietett Evanielhez, és félrehúzta. Viszont mi annál nagyobb figyelmet kaptunk a másik elf-szerű agancsos férfitól. Ő elég bizalmatlan, már-már ellenséges volt, és szinte éreztem, ahogy alaposan átvizsgálja testem-lelkem. A kényelmetlen érzés szinte a bőröm alá fészkelte magát. S bár lenyűgözően nézett ki, a szája mintha kegyetlen, vékony vonalba húzódott volna össze. Vistrosh-ként mutatkozott be, amitől rámzuhant a felismerés, hogy ő AZ a Vistrosh. Ezernyi kérdés szökött a fejembe, de tudtam, nem fogok rájuk választ kapni, inkább együttműködően válaszoltam a sokszor furcsa, oda nem illő, feleslegesnek  és nem kicsit tolakodónak tűnő kérdéseire is. 

Mikor lélegzethez jutottam, ő láthatóan elégedett volt válaszainkkal, és végre elbocsátott minket. 

Szemem Evanielt kereste és elakadt a szavam, amikor megtaláltam. Mosolyogva beszélgetett a fehér ruhás humán lánnyal, ám nem volt többé vérelf. Vörösesbarna fürtjei körül kúszónövényként bukkant elő, és hullott alá a folyondár, rajta csodás virágok nyíltak. Amikor találkozott a pillantásunk szóhoz se jutottam.. 

Összezavarodtam. Ennyi? Ilyen egyszerű? Mi történt? Ahogy néztem egyre inkább megértettem. Mindenki azt kereste, hogyan lehet őket szétválasztani, a vérelfet a benne levő elementáltól, hogyan lehet az egészet  meg nem történtté tenni. Ez a lány valahogy megteremtette az összhangot, valami újat és csodálatosat hozott létre. 

És igaza van. A Csapás megtörtént. A Tüskék Rituáléja megtörtént. Nem küzdeni kell az új világgal, hanem megtalálni a harmóniát vele. 

T’schina V’strimon, Felderítő naplójából 

A legenda szerint Rugária tartományban van egy erdő, ami más, mint az összes többi. Nemes egyszerűséggel Tölgyerdő Névre hallgat. Az erdő az egyik legendás makkból nőtt ki, a Szív gyermeke. 

Az ott élő Névadók pedig a faelfek. Úgy néznek ki, mint bármelyik elf – ha nem számoljuk a különleges szépségük és a fejükből – ritkább esetben a lapockájukból – kinövő különféle növényeket. 

Nem tudni, hogy a titokzatos humán lány hogyan hat a vérelfek elementáljaira, de amit csinál, az egyértelműen működik. Szelíd, kedves jellemű, és gyakran vet megrovó pillantást, amikor Vistrosh Királynőnek szólítja. 

---